Projektáló

Úgy látszik, eljött az idő saját karriertörténetem közreadásához. A munkahelyeken s azokon kívül immár óráról órára, exponenciálisan gyarapodó elhallgatások, sunnyogó mellé- és levegőbe beszélések kedveznek az ilyen történetecskéknek.

Amit itt leírok, minden valós, megtörtént eseményen alapul, ám –bevált filmes fordulattal élve- a szereplők, helyszínek stb. nevei, megnevezései, valamint a szükséges egyéb íráskellékek képzeletem s a megtorlástól való félelem szüleményei. A valósággal való minden azonosság a véletlen valamint hányavetiségem, felszínességem, tehetségtelenségem műve. Természetesen nekem is megvan a magamhoz való eszem, én is féltem az állásom, számomra sincs fontosabb dolog az életben családom boldogulásánál, s még szép, hogy továbbra is igényt tartok mindarra, amit elértem. És többre, persze. Amit a sorok között véleményként esetlegesen olvashatsz, az kizárólag a szerző vagy a Nagybecsű Olvasó saját delíriuma, a kiadó azzal sem azonosulni, sem annak kapcsán állást foglalni nem kíván, sőt, esetenként határozottan elhatárolódik attól. Ha pedig ez így nem tetszik, menj, húzz sorszámot.

Antré

Bár megérné, nem kezdem Ádám-Évától, hanem a dolgok állásának közepébe csapunk. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén pályakezdőként az ország utolsó sztalinista gimnáziumában kezdtem tanítani. Ha valaki azt gondolná, ez a felütés üres handabandázás, jó szándékkal, de felvilágosítom, hogy jelentősen el van tévedve. Mert igen, a fene sem gondolta akkor (főleg épp akkor), hogy létezik még ilyen. Majdnem hanyatt estem, mikor először hallottam, hogy a diákok Tanár Elvtársnak szólítják a kollégákat. Sosem felejtem a pillanatot, ahogy ott álltam a tanári ajtajában, s a megrökönyödéstől mukkanni sem tudtam, mikor egy kellemes tekintetű, végzős diáklány Marozsán tanár elvtársat kereste. Pedig elég nagy pofám volt mindig, akkor is, ha hallgattam. Mindenesetre mikor néhány perc múlva rácsuktam életem első órájára az ajtót, pontosan tudtam, mit kell tennem. Sőt, előre bazsalyogtam a prédán, ami ilyen könnyen az ölembe hullt.

- folytatás a következő bejegyzésben -

Kinyitott az uszoda. Szétizzadt, agyonhajszolt, agyba-szájba ingerelt, gürcölt tömeg tódul be, hogy végre hűtse az elviselhetetlent, kiússza magából a feszültséget, oldja a görcsöket, gusztálja a placc húsait, konstatálja a dolgok állását, tömje a majmot, gyereket, áztassa a seggét. A bejáratnál és szokványos helyeken a Bástya-Pelikán biztonsági szolgálat leszázalékolt nyugdíjasai, érettségire készülő estisei árgus szemmel fürkészik, mennyi van még hátra, mikor lehet menni, jelenti be őket a tulaj. Erősödő zsivaj, öltözői poénok, ki mit felejtett otthon, nők nevetése, kandúr hasak, feszített mellkasok és víztükör, szaporodó plantátumok, medencék, aztán csobbanás, csobbanás, csobbanás, egymás hegyén-hátán. Felpezsdül, forrni kezd az állóvíz. Pályafoglalások, bunkók, tahók, parasztok, nyanyák, bölcsek, sunyik, gyomorszag, tempók, fordulók, hosszok, medenceszél, megint elölről. Ricsaj, lárma, sikkantgatás, gyerekbőgés, úszómester néha-füttye, véletlen nyúlkálások. Mellúszó csinos nő mögé besorolni kellemes. Ki mire gondol, az vagyok annak, mindenki hozza a formáját. Visz a hiány, aztán a düh, később a rutin, megszokás, végül az összeszorított fogak, alkalmanként ösztön. Fáradó izmok, kihagyó idegek. Egyre nehezebb és fogy a levegő. 

Mélyvíz, csak úszóknak.

Belegondolni is rossz, mi történik közben odakint. Mert nem botrányos, hanem végzetes, amit az uszodán kívül művelünk. Minden nap. Minden nap, amivel kiszolgálunk minden rendszert. Sőt, akár egy szimpla uszodavezetőt is! Bizony, bizony: így leszel káder. Ráadásul piti. Pitikáder.

Tisztelet a kivételeknek, szolidaritás az áldozatokkal.

Ugye, nem tévedek nagyot, ha azt állítom: legalább 100 éve generációk sora teheti és teszi is fel önmagának ezt a kérdést. Újra és újra, évről évre. Pedig ez a bizonyos siker az elsöprő többség számára semmivel nem több (vagy más), mint a szimpla hétköznapi boldogulás. De még az sincs. S a helyzet ennél is rosszabb.  Sőt, annál is.

A kérdésre ugyanis tudjuk a választ.

Egyetlen szó. Igaz, összetett, elemeiben sem magyar, de rövid, tömör.  Geopolitika. Mielőtt fájdalmukban vagy dühükben felordítanánk, semmi baj: nem erről kíván szólni a poszt. (Viszont hasznos, ha rögzítjük, meg úgysem kerülhetjük.)

Szóval, miért is nem? 100 éve. Generációk sora... Miközben túlalkalmazkodunk.

Miért hagyunk rá mi mindent? Miért engedjük lépten-nyomon hülyének nézni magunkat? Miért lehet velünk bármit megcsinálni? Miért csalók, tehetségtelenek, korruptak, alamusziak, köpönyegforgatók stb. bennünket tudatosan és rendre kifosztó "vezetőink"? És miért finanszírozzuk ezt az egészet?

Miért nem állunk azok mellé, akik felemelik szavukat?  Miért nem vagyunk szolidárisak? Miért nem vagyunk elegen, jelen? Miért vagyunk ehelyett folyamatosan önpusztítók?

Magyarországon  hal meg a legtöbb férfi és nő alkoholfogyasztás miatt Európában.

Ha esetleg tudják a választ, ha megosztanák saját, személyes  véleményüket,tapasztalataikat: higgyék el, sokan vagyunk, akik szívesen olvasnánk! Köszönjük. Annyit kérnénk csak, hogy a "de hát valamiből meg kell élni" rigmusoktól kíméljük meg egymást: azzal teli a padlás.

Miképp a munkahelyek is. Könnyen lehet, a végén még kiderül, hogy a geopolitika leginkább munkahelyeinken és padlásainkon fenyeget, terrorizál, zabál fel és röhög ki bennünket...

A továbbgondolást mindenkire magára bízom. Várom, várjuk válaszaikat! A spájzban meg már megint van  valaki...

Kezdők nyolc, haladók +4 lépése ahhoz, hogyan szüntetheted meg egycsapásra munkahelyi gyökér (arrogáns, embertelen, szadista, agresszív, kíméletlen, gátlástalan, karrierista, manipulatív, önelégült, képmutató stb.) vezetőidet illetve kollégákat. Egyszerű technikák, viszont azonnal éveket, évtizedeket, infarktusokat, gyomorfekélyt, idegösszeroppanást, megkeseredettséget, adósságot stb. spórolsz vele. Ráadásul hirtelen tiszteletet, megbecsülést, elismerést, majd hízelgést tapasztalsz, fizetésemelést és jutalmat/prémiumot kapsz.

Persze, ha imádsz szenvedni, mártírkodni, behódolni (hisz ez pl. jó ürügy állandóan hülyeségekről locsogni, pszichológushoz, lájfkócshoz, nőhöz hordani a kereseted), vagy pontosan tudod, hogy a szervilizmus kényelmes és busásan fizető munkahelyi stratégia, egyszerűen lapozz tovább!

Bónusz:

egyperces gyorstalpaló békés kreatívoknak (katt a képre)

Hatékonyságban meg utolsó előttiek vagyunk. Nem oly régi felmérés végeredménye ez a két megállapítás.

Dolgozó ember számára egyik sem meglepő. Csípőből tegyük is fel ostoba, felesleges és dilettáns kérdéseinket:

1. Mi / ki miatt van ez így?

2. Valójában akkor mi a fene zajlik a munkahelyeken?

A választ valamennyien pontosan tudjuk. Vérmérséklet és fásultság mértékétől függően meg is fogalmazzuk. Úgyhogy ne hülyítsük egymást.

Csakhogy ez távolról sem nyom annyit a latban, mint a hó eleji bankszámlánk. Vagyis sokan vannak a maffiózók, de még többen a prostik. Uff! Ezt azért nem kellett volna, igaz? Pedig még nem értünk a dolog végére.

Mert ezek szerint nemcsak eltűröm a terméketlen, romboló, ártó terrort, hanem - ki is szolgálom. Kénye-kedve szerint. Napról napra, hónapról hónapra. Sőt, én magam is igénybe veszem, mint fogyasztó.

Vagyis akkor ki által tartatik fenn, tápláltatik, fogyasztatik és finanszíroztatik mindez? Óráról órára?

De szörnyűbbet mondok: ott van a család. Mert ki másért, ha nem értük? Csakhogy tejtől-víztől a gyógyszerekig, esetleg egymásig ott aztán tényleg mindenki fogyaszt.

Mi a francba gabalyodtunk bele? És mit lehet itt csinálni?

Nem tudod, ugye?  Ez van, igaz?

Mert megérdemled. További jó munkát!