Kinyitott az uszoda. Szétizzadt, agyonhajszolt, agyba-szájba ingerelt, gürcölt tömeg tódul be, hogy végre hűtse az elviselhetetlent, kiússza magából a feszültséget, oldja a görcsöket, gusztálja a placc húsait, konstatálja a dolgok állását, tömje a majmot, gyereket, áztassa a seggét. A bejáratnál és szokványos helyeken a Bástya-Pelikán biztonsági szolgálat leszázalékolt nyugdíjasai, érettségire készülő estisei árgus szemmel fürkészik, mennyi van még hátra, mikor lehet menni, jelenti be őket a tulaj. Erősödő zsivaj, öltözői poénok, ki mit felejtett otthon, nők nevetése, kandúr hasak, feszített mellkasok és víztükör, szaporodó plantátumok, medencék, aztán csobbanás, csobbanás, csobbanás, egymás hegyén-hátán. Felpezsdül, forrni kezd az állóvíz. Pályafoglalások, bunkók, tahók, parasztok, nyanyák, bölcsek, sunyik, gyomorszag, tempók, fordulók, hosszok, medenceszél, megint elölről. Ricsaj, lárma, sikkantgatás, gyerekbőgés, úszómester néha-füttye, véletlen nyúlkálások. Mellúszó csinos nő mögé besorolni kellemes. Ki mire gondol, az vagyok annak, mindenki hozza a formáját. Visz a hiány, aztán a düh, később a rutin, megszokás, végül az összeszorított fogak, alkalmanként ösztön. Fáradó izmok, kihagyó idegek. Egyre nehezebb és fogy a levegő.
Mélyvíz, csak úszóknak.
Belegondolni is rossz, mi történik közben odakint. Mert nem botrányos, hanem végzetes, amit az uszodán kívül művelünk. Minden nap. Minden nap, amivel kiszolgálunk minden rendszert. Sőt, akár egy szimpla uszodavezetőt is! Bizony, bizony: így leszel káder. Ráadásul piti. Pitikáder.
Tisztelet a kivételeknek, szolidaritás az áldozatokkal.
Utolsó kommentek